Körutazás Salzburg környékén, avagy Mozart, a Kaiser és a bőrnadrág

Ausztriában a fenti három dolog körül forog az élet. Azzal a kiegészítéssel, hogy a Kaiser jelen esetben magát Ferenc József császárt hivatott képviselni, nem pedig a közkedvelt seritalt. Kíváncsi voltam, mennyire sikerült az osztrákoknak kitörni a velük kapcsolatos sztereotípiákból. Nos, nem kitörtek, hanem ráépítettek.

A Vivaldi Travel szervezésében indultunk útnak egy hófehér Mercedes busszal. Az ülések a márkához képest kissé kemények voltak, de legalább kellő oldaltartással zabolázták meg sofőrünk kormánymozdulatainak hatását. Bámulatos érzékkel mindig a kellő pillanatban vágódtunk át a másik sávba az autópályán, lehetővé téve a mögöttünk jövő sofőröknek, hogy bepótolják az indulásnál elmulasztott fékhatásossági vizsgálatot, valamint az opciós verbális felmenőazonosítást. Szerencsére a határnál kaptunk egy sokkal nyugodtabb (vagy csak fáradtabb) pilótát.

Idegenvezető hölgyünk már Pesten elkezdte a látnivalók ismertetését, amitől felmerült bennünk, hogy rossz buszra szálltunk és belekeveredtünk egy osztrák turistacsoportba.

Egyébként a hölgy szakmáját szerető, rutinos idegenvezetőnek tűnt, semmi kritika nem érheti. Sok dolgot kétszer is elismételt, megszabadítva szunyókálásból felriadt utastársainkat a kérdezősködés terhétől.

Mosonmagyaróvárnál volt az első „csurgatószünet”. A WC használat díját le lehetett vásárolni a shopban a magyaros árukapcsolás mintapéldájaként. A találékonyabbak felfedeznek egy ingyenest kissé távolabb. Lehet, hogy Kolumbusz is magyar volt?

Emlékszem egy régebbi Szerbián átvezető útra, ahol többe került az elfogyasztott üdítőktől megszabadulni, mint azokat korábban megvenni.

Utunk első igazi állomása a Traunsee tó partján fekvő Gmunden. Pici, színes városka. A tó a legmélyebb Ausztriában, 192m. Még elképzelni is nehéz, a balatoni 11m-hez képest. Mintha hat tízemeletes házat leengednénk, és a felső ki sem látszana…Vadregényes, meredek hegyek határolják, melyek szinte függőlegesen szakadnak bele. Vize viszont nyáron is jéghideg, de annyira, hogy még a néger is szemlesütve jönne ki belőle fürdés után…

Következő állomásunk Bad Ischl felhőszakadással fogadott. Híres fürdőhely. Állítólag Zsófia, Ferenc József anyja is az itteni gyógyvíznek köszönhette, hogy megfogant. A magyarok ezt később kevésbé értékelték.

A császárvillában vadászkiállítás. A császár nem szerette a változatosságot, az ezredik zerge kilövése után kezdte csak unni a trófeagyűjtést.

Hatalmas vattapamacs-felhőkkel díszített hegyek karéjában érünk el a nap fénypontjához, Hallstattba. Nehéz szavakkal leírni, annyira különleges.

A hegyoldalon egymásra épült színes házikók kavalkádja egyedi hangulatot kölcsönöz az amúgy is káprázatos tájnak. Rengeteg az ázsiai turista, a kínaiak már le is koppintották az egészet és felépítették otthon a másolatát. Elvégre egyszerűbb, mint másfél milliárd embert utaztatni…

A temető is különleges, megér egy külön misét. Olyan kicsi, hogy tízévente kiássák a sírokat és a csontokat megtisztítva, kifestve, feldátumozva helyezik közszemlére a csonttárban.

A bejáratnál kicsi, aranyos néni fogad. Csontházas néni. Megkérdezi, honnan jöttünk, majd magyar nyelvű ismertetőt nyom a kezünkbe. Jóleső figyelmesség. Kihúzom magam. Ezek észrevették, nem csak angolok és németek vannak Európában!A borzongás ára egy euró. Belépünk, bent csontdermesztő hideg. Farkasszemet nézünk ezernyi sötét szemgödörrel. Nálunk tojást festenek, itt koponyákat. Morbid. Nem tudom, hogyan érezném magam itt, tulipánmintával a homlokomon, amint megcsillan a japcsi turista vakujának fénye a bal alsó zápfogamon…A sikátorokban járva rálelünk néhány egészen apró ajtóra és ablakra. Hobbitok. Megállok fotózni. Szinte hallom odabentről amint valaki ezt suttogja reszelős hangon: „Meine kleinod!” (drágaszágom!)

Este egy hatalmas, muskátlis vendégházban szállunk meg. Olyan fáradtak vagyunk, hogy a folyosón németül köszönünk útitársainknak.

Másnap reggel svédasztalos reggeli. Határozott háziasszony osztja a kávét és a teát. Ötvenes „hausfrau”, kinézetre szerepet kaphatna egy lágeres filmben mint női kápó.

Ülünk a buszon. Holland nyugdíjascsoport érkezik. Komótosan pakolgatnak. Alig telik el tíz perc, neonszínű, testhezálló sportrucikban tekernek el mellettünk versenybringákon, tinédzseres zsivajjal. Leesik az állunk. Így is lehet megöregedni…

Első program Berchtesgaden. Speciális, piros hegyibuszokkal fuvaroznak fel 1834 m magasra. Hatalmas köd száll le, mintha ősz lenne. Benne ülünk a felhőben. Kiszállva egy hosszú, párától csillogó, durva falú alagútban bandukolunk. Ez már Hitler sasfészke. Lépteink bakancscsattogásként visszhangoznak a folyosón. Szinte várjuk, hogy a félhomályból géppisztolyos német katonák bukkannak elő és hangos „Halt! Passport! Los! Los! Kiáltásokkal fogadnak. Bent a híres aranylift vár. Kicsinek tűnik, de kb 30-an beszállunk és még marad hely. Idegenvezetőnk büszkén jelenti ki: „Itt minden az eredeti, a negyvenes évekből!” -majd az elkerekedő szemeket látva gyorsan hozzáteszi: -Kivéve a liftkötélzetet.

A falon rézóra és egy hatalmas fekete telefon. A führer forródrótja.

Kiszállva körbejárjuk a fogadót. Fotókiállítás mutatja be az építés körülményeit. 800-ból 10 munkás nem érte meg az elkészültét. Szomorú, de a fronton más lett volna az arány…

Bent márványkandalló. Ennek lángjába bámulva tervezgette Hitler a nagy világégést. Időnként manapság is begyújtják, reméljük, nem ihlet meg még egy diktátort. Bár nálunk ehhez kandalló sem kell…

Később felsétálunk a hegytetőn álló havasi gyopárral díszített kőkereszthez. Sejtelmesen bukkan elő a tejfölszerű ködfelhőből. Bár a panorámát nem csodálhatjuk, meg kell hagyni, hangulata az van a helynek.

Hazafelé megállunk egy likőrgyárnál. Bőrgatyás házigazda mesél lelkesen a hatalmas rézüstök között. Mintha Verne Nautilus tengeralattjáróján állnánk.

Filmvetítés után a legjobban várt esemény: szabad kóstoló. Encián likőr. Mi ezt pálesznek mondanánk, mert közel negyven fokos. A csoport lelkesen emelgeti, a népviseletbe öltözött hölgy utántölti a poharakat. A nyolcféle párlatból mindenki megleli a hozzáillő kontyalávalót. A visszafogottabbak az encián összetevőt hallva óvatosan figyelik a hatást a többieken. A likőrshopban vásár. A harmadik kupica után magától nyílnak a briftasnik.

Egy szomszéd faházban életnagyságú bábúk. Mulatságos életképek mutatják be a likőrkészítés és fogyasztás minden csínját-bínját. Az utolsó szobában mulatozó paraszt, az ágyban öreg horkol. Még álmában is szorongatja a kiürült butykost. Szájában pipa. Az osztrák Popeye nem spenóton edződik…

Délután irány Salzburg. A Mirabell kert mindenkit elvarázsolt szobraival, színpompás virágkavalkádjával. A kertészek nem unatkoznak, minden évszakban átültetik a több tízezer tövet. A kastélyt Dietrich érsek építtette szeretőjének, aki tíz gyermeket szült neki. Az érsek sajátosan értelmezte a papi nőtlenség fogadalmát…

Salzburg Mozartról szól. Róla neveztek el mindent, a csokigolyótól kezdve a kutyakozmetikáig. Mernék fogadni, ha a főtéren várakozó konflisok között elkiáltanám a zeneszerző nevét, az egyik ló biztosan odajönne a hívásra.

Fényűző az óváros,impozáns épületekkel, méltóságteljes templomokkal.

A Gabonautca cégérei, mesés forgataga, a Hohensalzburg erőd, a Hercegérseki rezidencia, a Rezidencia kút olaszos faragványai, mind érdekes látnivalók. A salzburgi Dómot is látni kell. A világháború alatt beesett a kupoláján keresztül egy bomba, jelentős károkat okozva. Az Úr valószínűleg éppen sziesztázott…

Az utcákon több az ázsiai és az arab, mint a fehér ember. Imádják a várost. Sokan már le is telepedtek. Felfigyeltem egy fiatal párra, a srác farmerben, pólóban, a barátnője talpig fekete lepelben, burkában, csak a szeme látszott ki. Azért megnézném a fickó arcát, amikor az esküvő után először kicsomagolja. Muszlim zsákbamacska.

Vacsora egy leonhardi étteremben. Osztrák húsleves (frittatensuppe) sertésszelet zsemlegombóccal (semmelknödel) valami kávébarna mártásban. Egész finom.

Álmomban bőrgatyás mormotával söröztem egy sasfészekben.

 

Másnap nemzetközi reggeli: Svédasztal, németes precízség, olasz felvágott, franciasaláta.

Indulás St Gilgenbe. Takaros, tiszta üdülővároska. St. Gilgen képmása áll egy fa alatt. Mutatóujját a szájához emeli, mintha csak a zajongó turistákat intené csendre. Pisszentő szent ő.

Megtekintjük Mozart anyjának szülőházát. Valahol nagyanyja szülőházát is bizonyára számon tartják.

Hajókázás a St. Wolfgang tavon. Beszállásnál egy utast visszafordítanak, kócos ölebbel a karján. A következő hasonló párost viszont felengedik. Biztos valami nagykutya.

Villanymotoros, viszonylag nagyméretű hajónk meglódul. Útközben függőleges, égbenyúló sziklafal mellett haladunk el. Apró bogarakként hegymászók kapaszkodnak rajta. Valaki megjegyzi: „Legalább puhára esnek”. 200 méter magasról már tökmindegy.

Távolabb hidroplánok ringatóznak a zöldes hullámokon. A szegényebbek itt motorcsónakkal vízisíznek, a gazdagabbak repülővel.

Kiszállunk a St Wolfgang nevű városkában. A monda szerint a szent püspökként száműzetésbe kényszerült. Bevette magát remeteként a hegyekbe. Hobbija lehetett a fafaragás, mert unalmában, vagy kivagyiságból egy szál szekercével felépített egy egész templomot. A róla elnevezett kőtemplom előtt álló szobra nem valami bizalomgerjesztő, amint felemeli szerszámát.

A misére hívó szónak itt ereje volt. A hívők azt is meggyónták, amit el sem követtek. De itt legalább megbecsülik a kétkezi munkást. Még szentté is avatják. Igaz, Harrison Ford is ácsként kezdte. Belőle űrhajókapitány lett a Csillagok háborújában, Wolfgangból meg szent. Holnap elkezdek én is faragni…

A templom elbűvöl barokkos pompájával. Szárnyas oltára elképesztően díszes és hatalmas. Akkora munka volt kinyitni, hogy a templomszolgák régebben csak ünnepeken mutatták meg a pórnépnek. A bejárat melletti szökőkút felirata a szegénység és a józanság összefüggéseire oktatta ki a korabeli talpas utazókat: „Vándor, ha már jófajta borra nem telik, meríts e kútból, s mulass azzal!”

Elegáns, de szolíd, vörösre festett szálló mellett haladunk el, amikor idegenvezetőnk megjegyzi: „Itt egy éjszaka 200 000 Ft”. Igazán jutányos ár. Vajon mennyi borravalót illik adni a londinernek egy ilyen helyen?

Körutazásunk utolsó állomása Steyr. Hosszú főtere tele impozáns, középkori, szépen karbantartott épületekkel. Schubert emléktábla az egyiken. A zeneszerző itt írta a híres „Pisztráng ötöst”. Szegényen, nélkülözve halt meg később. Talán jobban járt volna a „Cápa 4”-el…

A Steyr és az Enns folyó összefolyásánál elcsodálkozunk. A zöld és a sárga színű folyó vize sokáig nem keveredik, egymás mellett folynak a mederben egy darabig. Egyébként az Enns folyó nevéből eredt a magyar népmesék Óperencia (Ober Enns, túl az Enns-en) kifejezése.

Innen már hazafelé vesszük az irányt. A határon átlépve szemétkupac mellett vastagnyakú ordítozó benzinkutas, a rádióban politikusok kamuznak. Isten hozott Magyarországon!

Az elmúlt napokra visszatekintve azért meg kell hagyni: Ezek a labanc sógorok tudnak élni!

Frittman József