Halálos végjáték a fagyos orosz hómezőkön … emlékezzünk!

DSC_0099 DSC_0100 DSC_0102 DSC_0104 DSC_0107 DSC_0109 DSC_0112 DSC_0116 DSC_0117 DSC_0119 DSC_0123 DSC_0134 DSC_0136 DSC_0145 DSC_0149 DSC_0152 DSC_0156 DSC_0158 DSC_0159 DSC_0160 DSC_0166 DSC_0167 DSC_0169 DSC_0175 DSC_0178 DSC_0181

A Honvéd Nyugdíjas Klub és a József Attila Közösségi Ház szervezőinek invitálására Szabadszállás II. világháborús áldozatainak emlékművénél gyülekeztek az emlékezők január 11-én.

A 2. magyar hadsereg sorstragédiájára emlékeztek a megjelentek. 1943. január 12-én kezdődött az a pokoljárás, melynek végére az erők szétforgácsolódtak, az állomány megfogyatkozott, a fegyverzet java megsemmisült, és a sereg az állásai teljesen feladására kényszerült. A magyar csapatok állományból 26.000 fő került hadifogságba és mintegy 42.000 fő volt a véres veszteség. Köztük jó néhány szabadszállási, olyanok, akiknek ezen az emlékművön, a fronton vagy hadifogságban elesett 117 áldozat közt van a neve. Erre a véráldozatra emlékeztünk, január 12-e kapcsán, a doni áttörés tragédiájának emléknapján.

Az alkalom a Himnusz hangjaival kezdődött, majd Kustra Ferenc „A Don-kanyarban nem is volt tavasz” című versét hallhattuk.

Emlékező beszédet Horváth Balázs, az elesettekért imát Kiss József plébános mondott. Az emlékműnél koszorút helyezett el dr. Báldy Zoltán, Szabadszállás Város polgármestere, Farkas Zoltán, a Honvéd Nyugdíjas Klub elnöke és Fábián Krisztián, a Szabadszállási Települési Értéktár Bizottság képviseletében. Az emlékező gyülekezet mécseseket gyújtott és helyezett el az elesettekért.

Csak egy kérdés és feleletpár a megemlékezésből: „Hősök voltak? Vagy áldozatok? Emberek voltak … Erre gondoljunk, amikor emlékezünk.”

A közös emlékezés – az áldozatok emlékművénél való tiszteletadás után – a József Attila Közösségi Házban folytatódott, ahol egy kiállítás várta a megjelenteket, akik kezdetül Király László „A hosszú úton” című versét hallhatták, majd az anyag összerendezője, Horváth Balázs így mutatta be a látnivalókat:

„Egy esztendeje, a Don melletti események 75. évfordulóján részletesen áttekintettük a 2. magyar hadsereg sorstragédiáját, a hadieseményeket az előzményekkel és következményekkel együtt. A most megtekinthető anyagnak nem a harccselekmények felelevenítése a fő célja. Sokkal inkább szól az események történelmi vonulatáról és szól az igazán fontosról, az emberek áldozatáról.

Az egészet egy sajátos keretbe foglaltam, melyet egy 1941. november 24-én létrehozott – a fegyveres frontszolgálatért, a haza védelmében szenvedett sebekért és rokkantságért adományozott – harctéri érdemjel, a magyar Tűzkereszt kitüntetés megjelenítése adja.

A keret első – nyitó – tagja a kitüntetés leírása, fotómásolata és rajta a kitüntetés replikája. A második megjelenítés és ezzel a záró keret, a kiállítás utolsó képe, ahol a kitüntetés már elvesztette harctéri méltóságát, belehullva a fagyos hómezőbe jelzi az értékét: a halálba menőnek nincs rá szüksége, fizikai léte nem ad életet a holttá válónak.

E keretben két anyagrész látható.

A nagyobb végigviszi az események ívét a casus bellitől, az 1941. június 26-ai kassai bombázástól – az ürügytől – indítva, a Magyarország és Szovjetunió közötti hadiállapot beálltának másnapi megállapításával, a Kárpát-csoport 1941 őszi súlyos veszteségeivel, a németek 1942-es, a magyar haderő egésze bevetésének követelésével, a 2. magyar hadsereg létrehozásával, hadműveleti területre vonulásával, a haderő harcba lépésével, a hadrendi – alulszervezési – „trükközésnek” (3 hadtest / 3-3 könnyű hadosztály / 3-3 helyett! 2-2 ezred) csak súlyos véráldozattal mérhető következményeivel, a visszavonulással bezárva.

 A második – terjedelmében kisebb – rész az áldozatokról szól. Kérdéseken és a rájuk adott válaszok együttesén keresztül hozza közel a szemlélődőhöz a névtelenek tömegét, így mutatja be a tízezrek sajátos közigazgatási egységgé, egy számmá degradálódását, annak fizikai megjelenítésével, a dögcédulával (avagy hivatalos polgári nevén személyi igazolójeggyel vagy másképp: azonossági jeggyel) egyetemben.

Sose feledjük: akár akarjuk, akár nem, a múltunkat mindig magunkban hordozzuk. Rajtunk múlik, hogy élünk e hagyatékkal, hogy megnyitjuk-e és miképp e históriagyűjteményt. Január 12-e alkalmas arra, hogy emlékezve tiszteljük múltunkat, becsüljük önmagunkat, s hogy példát közvetítsünk a jövő generációi számára.”

A kiállítás megtekintését megelőző felvezetést John Donne angol költő egyik meditációjának szavai zárták, miszerint:

Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Köszönet a közreműködésért a Petőfi Sándor Általános Iskola tanulóinak: Tóth Dorinának és Desztics Márton Soltnak a versek tolmácsolásáért, és felkészítő pedagógusuknak, Kishalmi Istvánné tanárnőnek.

Horváth Balázs István